Rájöttem, persze nem is erről akartam írni, de... Szóval rájöttem, hogy gyűlölök címet adni a posztoknak, soha semmi nem jut eszembe, ezért annyira kreatív címek virítanak itt, mint ez is itt fenn.

Aztán láttam teriszonynál, hogy listát ír és elgondolkoztam rajta, hogy én mit kérnék a heszuszkától vagy épp a szanta kláusztól vagy bárkitől, aki hajlandó lenne nekem venni valamit a közelgő ünnep alkalmából. De baromira nem jut eszembe semmi. Szerintem ebben a nehéz érzelmi helyzetben a materiális dolgok törke elvesztették fontosságukat. Ha majd minden szánsájn és hepinessz lesz, akkor talán azt is meg tudom mondani, hoty mi a máknak örülnék karácsonyra.

OFF: szomorúan konstatáltam, hogy Vandus jelszót kér a blogjához, vérig vagyok sértve, hogy én erről nem értesültem és nem kaptam hozzáférést. 

Mondjuk egy Salvatore Ferragamo párfüm jól jönne.

Maradok. Maradunk. Ott, ahol eddig voltunk.

Nem igazán értitek? Nyugi, én sem. Még ocsúdok.

 

ps.: tekintve a helyzet bizonytalanságát ez az elkövetkezőkben hirtelen változhat.  

Talán ezzel tudnám kifejezni legjobban, azt amit most érzek. Felemás megoldás, keserédes boldogság. De jólvanez. Ahhoz képest amennyit veszthettem volna... És mennyi mindent nyertem.

... arról, hogy megkaptuk az új típusú influenza oltást és túléltük. De ez nem érdekes. Aztán írhatnék arról, hogy tegnap nagyon összevesztünk megint és nem tudom, hogy túléljük-e. Edemmel nagyon másképp élünk meg egy vitát. Egy vita, ami nekem semmiségnek tűnik és pár órán belül túlteszem magam rajta, nála annyira kiveri a biztosítékot, hogy elbizonytalanodik abban, hogy tudunk-e hosszú távon együtt élni és hogy tudjuk-e a későbbiekben ezt kezelni. Tudom, hogy most nagyon kiborult és fel kell készülnöm arra, hogy lehet, hogy vége lesz. De ameddig egy kis esélyt is látok arra, hogy lesz megoldás a problémára, én szeretnék mindent megtenni, hogy a szakítást elkerüljem. Remélem azért ő is így gondolja ezt. Annyira közel volt már, hogy új boldog életet kezdjünk az új, szépséges albérletben. És egy perc alatt elveszett. Reménykedem csak. Hogy meg tudjuk oldani. Lettem annyira bölcs (kac-kac) az előző kapcsolataim után, hogy belátom, ami nem megy azt ne erőltessük. De szentül hiszem, hogy a kapcsolatunk működőképes, annyi hibával, hogy nem tudjuk kezelni a vitás helyzeteket.

Nos én két megoldást látok több variációban. Vagy elválunk szépen, nem törődve azzal a kérdéssel, hogy mi lett volna ha, vagy megpróbáljuk egymást elfogadni és megpróbáljuk helyesen kezelni a kritikus helyzeteket, mert minden kapcsolatban vannak viták, ezt elkerülni sehogysem lehet. (ezt a kettőt ugye lehet szépen és kevésbé elegánsan csinálni) Csak a hogyan egy nagy fekete folt. 

Most kedves megmaradt rídereim, kérnék tőletek kommentben megoldási javaslatokat és a megoldási itt nagybetű kétszer aláhúzva. Köszönöm.

Ma megkérdeztem a főnököm, hogy mivel lassan letelik a próbaidőm van-e aggódni valóm. Szerencsére kiröhögött jól és mondta, hogy neeem, tökre tics. Tudom a mai világban ez szart se jelent, de legalább ha kirúgnak nem azért lesz, mert hülye vagyok, persze még simán lehet ilyen, de egyelőre úgy tűnik nem. Aztán ma, miközben dolgoztam és azon ábrándoztam, (mert mi nők szerencsére meg tudjuk osztani a figyelmünket ugye) hogy milyen lesz az új, álmunk lakásába beköltözni Edemmel (merthogy van szép új gyönyörűséges albérlet, ma foglalózzuk) ezt hallgattam és a szívem szakadt meg a boldogságtól (vigyázat nyálassági faktor igen magas!). Szóval ezek mennek. Meg a bárányfelhők. Igen.

Tudjátok van az a film, hogy Jószomszédi iszony. Amikor a cuki fiatal házaspár beköltözik egy frankó házba, ahol még él egy nyanya az padláson és azt hiszik, hogy hát detökjól ellesznek, ám a nyanya meg jól megkeseríti az életüket, és van vicc meg bonyodalom, és kiakadás a köbön. Na. Nagyon hasonló sztori befigyel most nálunk is, mivel hüjemajom vagyok meg segítek fűnek fának, azt nem kéne.

Cseptör ván volt az, amikor a szomszéd néni becsengetett, hogy nincsen áram néki 4 napja, segítsek, legalább nézzek rá, mentsem meg a sötéttől, gyújtsak világosságot az őszi éjszakába és satöbbi. Én így is tettem, igazán büszkén dagadt a mellem, hogy perszönál híró lettem itt és tök jó volt látni, hogy a néni örül, van néki világosság már az életébe. Aztán a sztori folytatódott a csöpögő csap megjavításával kérésre, mert én jófej vagyok ugye, azt is megcsinálom. No nem baj, ennyi még belefér(t volna).

Cseptör tú: jótett helyébe jót várj. Gondoltam, ha én ilyen cukipofa vagyok, simán kölcsönkérhetem a faszányos, előzőekben kifigyelt létráját függönyfelrakáshoz. Tegnap a néni gond nélkül át is adta egy napi használatra. Ámde. Hajnali kettőkor iszonyatos csöngötés zavarta meg édesded álmunkat. Néni a bejáratnál, idegesen toporzékolva kéri vissza a létráját, mert neki ez kell ajtótámasztéknak a betörők ellen. Semmi egy bocs bazdmeg, hogy felbaszlak titeket hajnalba, de be vagyok szarva és jobb a lelkemnek ha ott az a rohadt létra az ajtónak támasztva. Lérta kézből kiránt, köszi, pá. Én meg állok az ajtóban pizsiben meg kócos hajjal, zombinyuszi szemekkel, azon mélázva hogy waddefák. Hát.

Cseptör szrí: félelem és reszketés mikor jön a következő őrült terror az lakásunk csengőét orvul felhasználva. 

Úgy érzem ennek még folytatása következik.

Ma láttam a múltját. Képeken. Pocsék érzés volt. Pedig nekem is van múltam. De nehéz elfogadni, hogy annak az embernek is voltak kapcsolatai, szerelmei, akit annyira imádok most. Az első sokkon már túl vagyok, megkezdődött a feldolgozom lassan fázis. De akkorisszar. Nem ragozom. Tökre nem idevág, de elmondom, hogy ez az első hétvégém egyedül itthon az albérletben. Én úgy félek, és már várom mikor visznek el a ufók/törnek be hozzám/jön a zsákosember/kap el a rézfaszú/ijeszt fosásig egy kísértet. Szerintetek tegyek ki nekik sütit meg tejet? Messze még a vasárnap, hogy hazatérjen a ház ura. Addig hatszor agyfaszt kapok egyedül.

Tegnap sikerült majdnem elcsesznem az egész kapcsolatomat. Már megint bizalmatlan voltam. Edem meg nem lacafacázik. És igaza van. Én meg úgy sajnálom. 

Csak, hogy világos legyen a bizalmatlanságomnak semmi alapja nem volt, és csak hisztis picsáskodtam már megint. 

Remélem mikor hazaérek, nem lesz kipakolva a fél lakás, és nem vár ott egy cetli, hogy a sohaviszonnemlátásra.

Most megint félni fogok egy ideig, de csak magamnak köszönhetem. Hülye-e vagyok? (Költői kérdés volt, nem kérem az olyan kommenteket, hogy de még mekkora hülye. Tőled sem drc.) Puszi

Na még annyi, hogy megrökönyödve konstatáltam, hogy éjn augusztus havában egyetlen egy árva bejegyzést sem írtam. :pirul: Shame on me, de tényleg. Micsináltam én augusztusban?

Conference túlélve, kipipálva, a sok furcsa külföldi jól érezte magát, legalábbis ilyen feedback-et kaptunk.

Tegnap még zombi üzemmódban nyomultam, ma már jobb a helyzet, bár felesleges volt bejönnöm én úgy érzem, simán kinézne egy szabinap mára, de mivel utazom haza falura, ezért úgyis úgyis hamarabb lelépek a bázisról.

Ma összevesztem Edemmel, mert nem főzött reggel kávét (nooormálisss Maargitt?). Szégyelltem is magam miután elszállt a vörös köd. Most 2 napig nemlátjuk egymást lesz, de kell ez már, én is így és ő is így érzi.

Majd még otthonról jövök, nem tudom miről számolhatnék még be, de megteszem bizisten.

Ez itt meg hangulatjelentés.

Just wanted to drop a line, so... Durvára nem tudom, hogy kivel mi van, nincs időm se blogok olvasására, se semmi ilyesféle mókára.

Épp egy háromnapos konferenszia uccsó napját húzzuk, mondanom se kell, hogy annyira fáradt vagyok, hogy már aludni sem tudtam az éjszaka. Nem vicc sajnos. Harmadik csodás napja konstans a fejfájásom, nem hiszem, hogy ezt az állapotot überelni lehetne még valamivel, max. azzal, hogy még egy jó kis náthát is beszerzek melléje. (már érzem, hogy dugul az orrom és fáj a torkom) Ójeee.

Na megyek a mert a sok külföldinek most van kávészünete, lehet megtalálnak majd valamivel. Aztán ha minden jól megy, hétvégén beszámolok (tudom, hogy már büdösül nem hisztek nekem), ugyanis megyek haza haza, ahol már nem voltam lassan 2 azaz kettő hónapja. Hiányzik anya főztje.

Most az van, hogy Edemmel túl vagyunk az első igazi randa veszekedésünkkön. Pedig a balhé előtt pár nappal pont arról elmélkedtünk, hogy milyen jó, hogy mi nem veszekszünk és tényleg olyan tündérek vagyunk egymással, mint még senkivel soha. Sokáig nem tartott ez az áldott állapot, hiszen szombat este volt kajabálás, ajtó csapkodás, részemről elviharzás. Másnap is lehetett érezni, hogy ott lóg a levegőben a vita setét, bűzös fellege. Szerintem pár nap múlva rendben vagyunk, és nem hiszem, hogy később ez a málőr jelenteni fog bármit is.

Aztán még van az, hogy baromira költekezünk, de már tegnap észrevettük magunkat, hogy ez így nem jó, szóval próbáljuk a bázsdetet elfogadható szintre hozni. Amúgy természetesen ma is turkálóba megyek, de van jó pár indokom miért elengedhetetlen ez a program.

 

Na az van, hogy tegnap is akartam már ide blogolni pár sort, mert tudom, hogy ti már a körmötöket rágjátok, hogy jajúristen ugyan mi van már velem. De a tegnapi posztolási kísérletem meghiúsult, mert itt mindenki olyan sokáig dolgozik az irodában, hogy nem győztem kivárni mire eltakarodik haza a nép. Otthoni net meg felejtős, mert a zélettársam rajta ül egész este. Szóval írok e most, de úgy izgulok, mikor bukok le, hogy jaj fú, ez a lány meg blogot ír munkaidőben, és majd megnézzük jól, kiderítsük gyorsan mifélét. (Gondolom azért valójában, szarnak rá, de jó néha magamat ilyenekkel stresszelni szórakoztatni.)

Na hát akkor, szóval, illetve izé. Edemmel immár harmadik csodálatos hete szomorítjuk boldogítjuk egymást. Jó nekünk, de tényleg. Főzök, mosok, takarítok, próbálok kedves és megértő lenni, merthogy ezt nagyon szereti bennem, de nem mindig jön össze. Se a főzés, se  mosás, se a takarítás. Tulajdonképpen. Egyébként szerintem boldog vagyok, vagyunk, számomra nem teljesen ismeretlen állapot, de olyan rég volt már ilyen, hogy tökre az újdonság erejével hat.

Meló eddig jó, mivel nem igazán kell még bármit is csinálnom, de remélem lassan már változik a helyzet. Az az igaság, hogy már már kezd rosszul érinteni, hogy körülöttem mindenki güzül, én meg blogokat és idiótaságokat olvasok napi majdnem 8 órában. Na jó remélem érzékelitek az irói túlzást.

Más nincs, illetve, de mégis. Nyafogok egy könyvért, jaj annyira akarom, de tényleg, és fene azt a skót fajtámat, sajnálom érte a 4000 pénzt. Ezittaz. 

Már napok óta szerettem volna írni, de még nem jutottam el odáig. Nagy híreim vannak ám. Kaptam egy állást Pesten, ennek a folyománya az, hogy most albérletkeresés van és lesz egy lakótársam is, Edem. Ez hűha a köbön, csak hogy érezzétek át, hogy én mit érzek most. Tartok tőle, de egyben izgatottan várom is.

Jelenlegi meló is köbös dolog, ott a szopásé a főszerep, és nem abban az értelemben. Fárasztó és egyhangú robotmunka, elvárás és követelményhegyek vannak, ellenben baromira nem fizetik meg és, hát a főnökömről kialakult véleményemet inkább megtartom magamnak.

Remélem már lassan kezdhetek az új helyen, igazából nem igen hiszem még el, hogy összejött, ilyen túl szép, hogy igaz legyen téma ez. Sok volt az igaz ebben a mondatban, de nézzétek el nekem, fáradt vagyok, mostanában szinte mindig. Csók!

Felér ez egy Sanax-al, én mondom. Reggeli kávé cigi kombó mellé már elengedhetetlen. Már-már függővé váltam. Egyik szenvedélybetegséget szedem fel a másik után.

Olyan ez, mint a biciklizés. Féltem az idézőjeles újrakezdéstől, de mégiscsak megy, mégiscsak van téma, amiről írhatok, amiről érzem, hogy érdemes beszámolni. Persze, csak nekem.

A szokásos. Ma megint rajtam van a félsz, okát egyszerűen nem tudom. Ez a legidegesítőbb dolog, amit el tudok képzelni. Szorongás. Olyan, mintha túl kicsi lennék, és nem férnék el magamban, nem érzem jól magam a bőrömben. Valaki más lennék, akárki, aki nyugodt és felszabadult és nem érez, úgy ahogy én érzek. Ilyenkor folyamatosan kérdezem magamtól, hogy mi a baj, mi a gond, mi nem jó, mitől félsz, mitől rettegsz már megint. Miértre és mitőlre válasz nincs, zavaróbb ez a három napos reteknél is. Minél többet jár az agyam rajta, annál inkább belezavarodom, nem tudom honnan ered, nem tudom hova vezet, nem tudom mikor lesz vége, azt sem tudom, hogy egyáltalán hogyan vehetném elejét ennek a dolognak. Ilyen agyfasz féle ez (teriszonytól tanultam, jó szó). Nem tudok vele mit kezdeni, és ez teljesen kiakaszt.

Valószínű ezért szeretem a munkám, ezért nyomom egész nap, mint valami stréber félőrült, mert legalább addig sem jár az agyam. Na, ez van most. A változatosság kedvéért.

Úgy érzem ezzel még egy kicsit adós vagyok, és kommentben is felmerült, szóval. Az a százakárhány bejegyzés, ami a záróra előtt itten volt, egy darabig a piszkozatok között marad. Eddig sem volt tőlem szokatlan az időszakos öncenzúra, ezen csodás szokásomat továbbra is megtartom. Egyrészt azért, mert szeretném legalább így törölni vagy egy kicsit azt hinni, hogy nem történt meg életemnek azon cseppet sem vidám és gondtalan része. Másrészt pedig azért, mert nekem nehéz és gyakran képtelen is vagyok felvállalni saját gondolataimat, nem hogy előttetek, még magam előtt is. Talán néha kicsit jobban kellene bíznom és hinnem magamban, és még ha hülyeséget is beszélek, akkor is büszkén vállalni, hogy egen, ez vagyok/voltam én.

Ebből is látszik, hogy mostanság olyan bizonytalan vagyok. Vagy mégse? Szakállas, szar vicc, tudom. A humorom se a régi. Valójában csak annyira egyedi, hogy rajtam kívül nem érti más.

A párod előtt felvállalható hülyeségek száma egyenes arányban nő a kapcsolat hosszával.

Igen, megmutattam neki, itt ezt.

Mocsok vagyok, tudom, hogy ilyen ritkán írok, de hát ha az ember életében nagyjából minden stimmel, és el is van foglalva a nap nagy részében, blogírásra már nem nagyon adja a fejét. Igazából, nem is nagyon tudok miről írni. Mondjuk írhatnék arról, hogy múlt hétvégén mit csináltam, hogy voltam megint messzi dunántúl, hogy Edem először látott kicsit spiccesen és még milyen jó, hogy csak kicsit és nem nagyon. Állítólag nem beszéltem hülyeségeket, de én éreztem, hogy rezeg a léc. Aztán írhatnék arról is, hogy imádom a melót, pénteken például nagyon rosszul érintett lelkileg, hogy az utolsó egy órában meeting volt, és én nem tudtam dolgozni úgy, ahogy elterveztem. Aztán néztek is rám bután, hogy mijazhogy én még dolgoznék, örüljek, hogy csak beszélgetünk meeting címszó alatt, mert hát péntek és mindenkinek töke tele. Nem tudom ez a korai lelkesedés megmarad-e é vagy se nem.

Aztán tessék ki is fogytam a szóból, más nincs is, talán csak annyit szeretnék elmondani, hogy jól vagyok, bár érzem, hogy lappang a mumus a lelkem mélyén. Nem tudom egyébként, hogy valaha vége lesz-e ennek az örökös aggódásnak és félelemérzetnek.